Meteo

A nyolcvanas évek elejének új-érzékenység néven ismert filmnyelvújító mozgalma kevés művet termett, és kihatásai nem voltak trendfordítók; mindazonáltal zárvány sem maradt, hiszen az évtized közepére és végére is jutott az irányzat inspirációjából. A hazai posztmodern film első hullámát jelentő új-érzékenységet már az évtized derekán követte a második (Gothár Péter 1985-ös Idő vanjával és 1987-es Tiszta Amerikájával, Xantus János 1988-as Rocktérítőjével), aztán a sokadszorra megújuló Jancsó Miklós (Jézus Krisztus horoszkópja, 1988; Isten hátrafelé megy, 1990) és a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján debütáló rendezők beindították a harmadikat is (Sőth Sándor: Potyautasok, 1990; Szász János: Szédülés, 1989; Kamondi Zoltán: Halálutak és angyalok, 1991; Tóth Tamás: Vasisten gyermekei, 1993). A Meteo ezen utolsó, Gelencsér Gábor által új-hatásosságnak nevezett hullám darabja, egyúttal a kevés hazai sci-fik egyike. Alkotója, Monory M. András (született Mész András) már kamaszként játékfilmben szerepelt (Gazdag Gyula: A sípoló macskakő, 1972), később operatőrként (Erdély Miklós: Verzió, 1981/1986) és dokumentumfilm-rendezőként (Bebukottak, 1985) is megmutatkozott: a Meteo az első nagyjátékfilmje.

Monory különös, apokaliptikus mikrouniverzumba kalauzol, de arról nem informál, hogy egy (esetleg sok) kis katasztrófa után vagy az igazán nagy előtt vagyunk. A film három lézengő alak túlélőtúráját kíséri végig ebben a széthullott, törmelékes világban: Eckerman (Kistamás László) a szellem és a szív embere, míg ellenpólusa, Berlioz (Eperjes Károly) szikáran anyagelvű és anyaglelkű figura, közöttük az izom­agyú Verő (Varga Zoltán) közvetít. Abból kiindulva, hogy a forgatókönyv társ­szerzője,
Bereményi Géza általában véve mennyire kedveli a beszélő neveket, talán nem merész a feltételezés, miszerint Eckerman neve a világirodalom egyik istenével, Goethe-vel társalgó Johann Peter Eckermannt idézi, Berliozé pedig a korlátolt, a transzcendencia iránt érzéketlen lapszerkesztőét A Mester és Margaritából, amelyet többek közt Goethe Faustja ihletett. A film cselekménye vékonyka, sokak szerint éppen ez a leggyengébb pontja. Eckerman a Meteorológiai Intézet munkatársa, nem a szavak és még csak nem is a tettek embere, az esze viszont borotvaéles. Berlioz nyomására azon dolgozik, hogy a munkahelyén – az ottani számítógépek segítségével – megalkossa a lóversenyen tuti nyerést hozó szisztémát, és sikerrel is jár. A siker azonban csak arra jó, hogy a kis csapat szétessen: Eckermannal tragikus-groteszk véletlen végez, a – szintén véletlenül – életben maradt Verő és Berlioz elválik.

A Meteo legértékesebb vonása a markáns – sok kritikust Andrej Tarkovszkij Sztalkerére (Stalker, 1979) emlékeztető, de John Carpenter Menekülés New Yorkból (Escape from New York, 1981) című disztópiájához közelebb álló, továbbá Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (Blade Runner, 1982) is megidéző – miliő, amelynek megteremtéséhez a szocialista nagyipar lerohadt gyárcsarnokainak, üzemi labirintusainak monokróm tereit használták fel az alkotók. (A jelenetek zömét a Kőbányai Sörgyár alagútrendszerében és a Ganz gyárban forgatták, a gyártelepi helyszínek felvételei pedig Ózdon készültek, lakóházat jellemzően egyetlen egyet sem látni a játékidő szűk száz perce alatt.) Ezekből a térelemekből Szabó Gábor operatőr és Zsótér László art director izgalmasan eklektikus látványt kreál, amely elemelődik a konkrétumoktól, és általánosabb értelemben véve kelet-­európai, nem lokálisan magyar. A valamikori
szocreál díszletek egy „szocnoir” sci-fihez szolgálnak kulisszaként, amelyben már sok mindennek vége van, de kezdete még semminek sincs: az átmenetiség létállapottá vált, a diszkomfort megszokottá.

A sötétzöld, szürke és fekete árnyalatai­ból összeálló világ rázárul a figurákra, és még akkor sem nyílik ki számukra, amikor kilépnek a betonkatakombákból, hiszen a „levegősebb” külsők is klausztrofóbak. Mindazonáltal a Meteo nem egydimenziósan depresszív film, a hangulati regisztereit tekintve korántsem annyira monokróm, mint a képi világát illetően. A dialógusépítkezése sokszor humoros, aforisztikusan szemléletes és mély, továbbá itt-ott szürreális betétek színesítik: Eckermannak a történetet folyamatosan értelmező-kommentáló álmai, víziói Malacka kisasszony és a Farkas kettősével a legkülönbözőbb hangulati rétegeket játszatják össze. Nemcsak a képek, a hangsáv is eklektikus: a Meteo összhatásának megteremtésében kulcs­sze­rep jut a Másik János és Szemző Tibor által közösen jegyzett, a nyolcvanas évek nemzetközi áramlataiból (az indusztriális műfajból) és a hazai alternatív szcénából is táplálkozó kísérőzenének.

A hamar kultikus státuszba jutó Meteo a maga kora mellett az utána következő időszakról is szól: nem egyszerűen a késő kádáriz­mus bűzhödt enerváltsága árad belőle, hanem előlegez valamit a rendszerváltozás katarzisát követő melankóliából is. Alkotói bölcs pesszimizmussal néznek a jövőbe akkor, amikor olyan világot mutatnak be, ahol – mint az Esztergályos Cecília alakította titkárnő megjegyzi – „szombaton van hétfő, vasárnap meg kedd”, és amelyben még a vég­ítéletet is prolongálják, ráadásul nem előre megfontolt szándékból, hanem – lásd Verő öngyilkossági kísérletének fiaskóját a zárlatban – műszaki hiba és ügyetlenkedés miatt. Mindazonáltal Verőénél is beszédesebb, egyúttal a „posztmodernitás” emberének szóló fricskaként („üzenetként”) értelmezhető az infantilisan tiszta Eckerman sorsa. Ha rendszert találsz a rendszertelenségben, akkor az csak arra jó, hogy mások meggazdagodjanak belőle. Neked meg marad a profán megváltódás, ha már az igazi, amelyet felülről vezényelnek, nem dukál.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala